Van nékem egy álbarátom, nagydarab pofátlan fajankó, aki a tahók halálbiztos, megingathatatlan hitével TUDJA, hogy ő szarta a világegyetemet, miatta forog a föld, ő minden tudományban és művészetben a leges-leges-legnagyobb, egy két lábon járó Guinness rekordok könyve, polihisztor és zseni.
Ami ezt a szent meggyőződését sérti, az ellen - sajátos debiloid eszközrendszerét alkalmazva - erőteljesen fellép, hogy helyreállítsa a megbomlott világrendet, amelyben ez a megveszekedett barom csücsül a legmagasabb hegy tetején, és elnéző mosollyal szemléli alant a mélyben hangyaként nyüzsgő embertársai tömegét. Röfinek jókora hájas szívet adott az Úristen, de megélhetése biztosítása érdekében egy apró, számító agyat is mellékelt hozzá.
Ő Bablabéla, a nagyelefánt a mások kis porcelánboltjában. Szeretetre méltó figura egy pontig, amíg a szívedbe nem lopja magát, utána öröklött, ösztönvezérelt disznókupec-tehetségénél fogva csak beszél, beszél, beszél hozzád, monoton végtelenséggel darálja a mondatokat, egyiket a másik után, kifáraszt, mint horgász a halat, blablablablabéla, hogy például az egyik egyszerű, az imént ostobaságból fogant képtelen ötletét elfogadtassa veled, magában vigadozva a hiszékenységeden és az ő páratlan beadó-képességén, vagy a rejtett vélekedésedre kíváncsi valamiről, sportot űz belőled, észre sem veszed, "gyengéden" terelgeti gyanútlan véleményed erre-arra, és ezt okosságnak hiszi, pedig csak ravaszkodás. Túljárni valakinek az eszén, amint ezt Bélánk teszi, egyszerű ravaszság. Túl messzire nem jut vele.
Blablát a dominancia-görcs vezérli, ez a könnyen átragadó kártékony tudatállapot, amit fajunk még az állatvilágból cipel magával. Csak egyszer kell rácsodálkozni egy világbarmára, aki élő istennek képzeli magát, és egy életre kész a baj. Az önistenhit minden szellemi fejlődést kizár. Ebben a valóságban más nem jöhet, csak a lepukkadás, amit a hamis isten- vagy prófétatudat vonz maga után. Egyszer csak ott találod magad egyedül, megöregedve, csont alkoholistán, járóképtelenül egy rongyos priccsen heverve a nyomornegyedben, a tanítványaid sorjában kihaltak a vak önzésed miatt, kellett ez neked? Erre vágytál, lufi?!
De miért ellenlábas? Nem szimplán rosszakaród, ellenséged, több annál, ő az ellenlábasod. Titkos féltékenységtől fűtve saját hatalmas ambícióit látja veszélyeztetve a TE tevékenységed által. Nem jön rá a baromállat arra az egyszerű dologra, hogy NEKI kell kezdeni valamit, a SAJÁT gondolataival. Önmaga belső ürességével nehezen szembesül az ember, itt befejezem egy kedvenc idézetemmel: "Hadd egye, hehehe, a fenét a fene..." (R. Burns)
